“És meguntam az írást…”

A bejegyzés címe nem tőlem származik, még mielőtt valaki megijedne, ám ez az “elszólás” napok óta nem hagy nyugodni. Mozgalmas volt a hét első fele, meg a múlt hét utolsó napja, csak kapkodtam a fejem után: nulla pihenés, annál több fókusz és odafigyelés. Hétfőn elkezdtem az új munkahelyen a karrierem egy új lépcsőfokát, az újdonság varázsa pedig mázsás súlyként nehezedett vállaimra – szerencsére a jobbik fajtából. Este pedig a gödöllői művházba tettünk látogatást a szüleimmel, hogy megnézzük Mácsai Pált élőben, ahogy életre kelti Örkény Istvánt egy majd 2 órás kamaradarabban.

Örkény pedig megszólított, de szerintem nemcsak engem, hanem velem együtt a közönségből is mindenkit. Mácsai hihetetlen hangulatteremtő erővel szegezett minket a székbe. Hol nevettünk, hol pedig síri csöndben hallgattuk végig Örkény életének kevésbé vidám szegmenseit. Aztán pedig elhangzott ez a fenti idézet, mely azóta egyenesen megfertőzte a gondolataimat. Örkény szenvedélye kétség kívül az írás volt, hiszen még gyári munka és a tiltott művészek közé való besorolódás után sem hagyta abba az írói alkotást, és ezen tájt elkészült művei később meg is jelentek, amint enyhült a szigor vele szemben. Hatalmas kitartás és elszántság dolgozott benne, de aztán élete végefelé már elérte őt is az az állapot, hogy nem lelte akkora örömét ebben az alkotásban, mint addig. Sőt, kifejezetten unta már az addigi kedvenc elfoglaltságát.

Ösztönösen a saját helyzetem elevenedett meg előttem. Rengeteg ötletem, számtalan történetem van, melyet szeretnék könyv formátumban kiadatni, és megosztani az emberekkel. Egyik ilyen projektemből már van is több mint 250 oldal, de sajnos azzal sem foglalkoztam már lassan másfél éve. Azzal nyugtatgattam magam mindeddig, hogy a legnagyobb fantasy írók mind 30 év felett futottak be, és van időm.

Van időm… a lehető legaljasabb, legálnokabb mondat, ami valaha is megfogalmazódott az ember agytekervényeiben. Mert az idő több fronton is kiszúrhat velünk. Egyrészt az elmúlás mindig is része lesz az életnek, és bár szerencsére az egészségi állapotom alapján semmi sem indokolja azt, hogy úgy érezzem, hogy szorul a hurok a nyakam körül, bármi megtörténhet. Ám nemcsak a konkrét elmúlással kell viaskodnunk, hanem az érzelmek, gondolatok elmúlásával is, ami legalább akkora csapás lehet végső téren, mint az utolsó lélegzetvétel.

Tisztában vagyok a saját erősségemmel és szenvedélyemmel, ám az utóbbi időben mégis hagytam, hogy az háttérbe terelődjön a mindennapjaimban. Egyesek talán jönnének rögtön azzal, hogy akkor valóban ez-e az én igazi szenvedélyem, hiszen sok önfejlesztő alapmű szerint, amit képesek vagyunk hanyagolni, az még nem az igazi cél a számunkra. De mint oly sok minden, ez sem egyszerűen fehér vagy fekete. Az ember a “van időm…” elv mentén arra apellál, legalábbis én, hogy gyűjt még tapasztalatot, élményt, hogy aztán igazán maradandót tudjon alkotni. A saját perfekcionizmusom, és a bennem is élő Pató Pál Úr együttes kombinációja alattomos módon fejtette ki hatását, hiszen úgy vesztegettem el az értékes időmet, hogy igazából teljesen biztos voltam benne, hogy ez a helyes irány, és még nem vagyok elég érett, hogy komoly dolgokban is megszólaljak.

A művészet csodája azonban az, hogy egy könnyed, jó hangulatú 2 órás előadással is képes annyit adni, vagy többet is, mint önfejlesztő könyvek és tréningek tucatnyi együtthatója. Mácsai, vagy Örkény, vagy mondhatnám úgy, hogy ők ketten együtt elég csattanós pofont adtak számomra, hogy felébredjek ebből az illuzórikus kényelemből, amibe magamat ringattam. Nem várhatom meg, hogy a szenvedélyem lángja bennem is kihunyjon, és felmerüljenek ugyanazok a kérdések, mint Örkényben az élete végén: vajon tényleg azokat a műveket írtam-e meg, amikkel igazán meg tudtam szólítani a közönséget, az olvasókat, vagy csak az önálló hangom megtalálásának kezdetén sikerült túllépnem?

“És meguntam az írást…” Ez a mondat nem akar engedni, de azért, mert immáron látom, hogy hova nem akarok eljutni. Néha az elrettentő példák elkerülését jobban be lehet kategorizálni, mint a saját célokat, melyeket olykor sokkal nehezebb konkretizálni, és fókuszban tartani. A szenvedélyem erőre kapott, vagy tán csak megijedt, és ezért kapott újult lángra? A végeredmény tekintetében mindegy. Azt tudom, hogy nem fogok amögé bújni, hogy úgyis kicsi a magyar piac, úgyis túl sok a fantasy történet, és az enyém nem tudna mivel kitűnni. Tudom, hogy vannak olyan ötleteim, gondolataim, meglátásaim, melyek teljesen egyediek, és melyek minden egyes leütött betűit az én hangom járja át. Visszafojtottam ezt a hangot, mert a túlzott egyediség manapság már inkább rémisztő, mint az, hogy benne maradjunk a fősodorban másokkal. Ennél helytelenebbül hozzá sem állhattam volna a szenvedélyemhez.

Bár azt semmiképp sem tudom befolyásolni, hogy idővel ne unjam meg én is az írást, azonban azzal, hogy nem írok, és hanyagolom az ötleteimet, nem ezt fogom elodázni vagy teljesen elkerülni, hanem a teljes potenciálom kibontakoztatását szabotálom. Mácsai Pál, Örkény István, illetve a művészet lehengerlő ereje, mely oly módon képes megérinteni az emberi lelket és gondolatokat, mint semmi más: hálás vagyok Nektek, hogy úgy igazán fenékbe billentetteket, és ráeszméltettetek, hogy mi is az én igazi mozgatórúgóm az életben. Addig nem nyugszom, míg gondolataim fellegvárából eme történeteket papírra nem vésem. Hiszem, hogy eme út során másoknak is örömöt fogok szerezni, de ami még fontosabb, hogy megszűnök önmagam legnagyobb gáncsolója lenni, ami bizonnyal az egyik fő akadálya volt a saját boldogságom kivirágoztatásának is.

“És rájöttem, hogy imádom az írást…”

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s