Napi aprók #1

A Napi aprók egy rendszeresen visszatérő rovat lesz a jövőben, de egyáltalán nem biztos, hogy mindennap fogok jelentkezni ezzel. Még mielőtt valaki félreértené, nem aprópénzeket fogok itt elemezni, hanem az apró sikereimre reflektálok majd a mindennapokból, melyek visszajelzések számomra, hogy jó úton haladok.

Szabó Péter – és már megint rá hivatkozom, tudom, de ez így is lesz még egy pár bejegyzésben a jövőben – egyik kedvenc szavajárása számomra a csípjük nyakon magunkat, ha bármi olyat gondolunk, érzünk, teszünk, amivel a saját önbizalmunkat, önértékelésünket akaratlanul is leépítenénk. Nekem van egy visszatérő rossz szokásom: ha egy feladat megoldása végig ott van az orrom előtt, amit végül nagy nehezen észreveszek, az első reakcióm az a “jaj, de hülye vagyok”. Hihetetlen, hogy mennyire automatikussá vált ez számomra, és mostanában nem győzöm magam rendre kijavítani, hogy nem hülye, hanem csupán figyelmetlen vagyok. Máris pozitívabbá válik a mögöttes tartalom, és engem is büszkeséggel tölt el, hogy észrevettem ezt az önszabotálási akciót, de sikerült rögtön tennem is ellene.

Ugyanakkor szerintem arra is nagyon jó ez a nyakon csípés kifejezés, amikor azt vesszük észre, hogy bizonyos helyzetben teljesen másképp reagálunk, mint tettük volna azt hetekkel, hónapokkal korábban. Történt ma, hogy átvettem a kulcsot a leendőbeli albérletemhez Budapesten, majd elindultam haza, Gödöllőre. Miközben sétáltam a villamosmegállóhoz, felfigyeltem rá, hogy a villamos pirosat kapott, a zebránál meg a járókelők éppen zöldet, úgyhogy uccu neki, elkezdtem rohanni. Sikeresen átverekedtem magam a zebrán áthaladó tömegen, oda is értem a szerelvényhez, megnyomtam az ajtónyitó-gombot, ám szezám tárulj helyett a villamos szépen elindult – nélkülem.

Odasétáltam az oszlophoz, hogy megnézzem a menetrendet, és konstatáltam, hogy nyolc perc múlva érkezik a következő járat. Jobb dolgom nem volt, hát várakoztam – majd hirtelen bevillant egy kép, jobban mondva két kép. Nem egészen 1 éve a munkahelyemről indultam el, és rohantam az éppen a megállóba beálló villamoshoz – a vezető is jól láthatta, hogy nagyon igyekszem elérni a járatát, de amint odaértem a hátsó ajtóhoz, faképnél hagyott. Aki már átélt hasonlót, az talán nem lepődik meg, hogy ebben a pillanatban felelevenítettem a magyar káromkodási szótár színe-javát, pedig nem szokásom hangosan tombolni. A helyzetet tetézte, hogy utána legalább 10 percig nem jött következő villamos, ami alatt már gyalog is odaértem volna a 4-es metró állomásához.

Majd eszembe jutott még egy kép, ami még augusztusban esett meg velem, az önismereti utam elején. Igazából akkortájt kerültem megint durván a padlóra, célok és önbecsülés nélkül tengődtem a mindennapokban. Próbáltam kitörni ebből, de kevés sikerrel. Éppen azon a környéken jártam, ahol ma is, mivel lakásnézőben voltam egy kollégámnál, hiszen már ősszel be akartam költözni Pestre, de akkor még nem volt meg a kellő elszántság bennem. A Keletihez való eljutáshoz a 24-es villamos igénybevételét kaptam tanácsul, amit meg is fogadtam, de végül egy kísértetiesen hasonló szituáció kerekedett, mint ma, méghozzá ugyanabban a megállóban: pirosat kapott a villamos, futottam, már épp elértem volna az ajtónyitógombot, de a villamos szenvtelenül továbbállt. A következő járattal lekéstem a vonatomat is, úgyhogy teljesen megsemmisülten bolyongtam Budapest utcáin, próbálva lepörgetni azt az egy óra várakozási időt a következő vonatjáratig.

Három hasonló szituáció, három különböző reakció. A legelsőnél a düh kerített hatalmába, majd pár hónappal később az akkori szerencsétlenség érzésem kapott megerősítést, és még mélyebbre lökött vissza. Ma viszont a nyugalom uralta minden gondolatomat és érzésemet. Ami legnagyobb meglepetésemre teljesen természetes volt, és nem kellett semmilyen dühszikrát elfojtani magamban. Valószínűleg az is segített a helyzeten, hogy bőven időben voltam, és a következő járattal is kényelmesen elértem a vonatomat.

Jöhetne is a HA kérdés, hogy mi lett volna, ha ez lett volna az utolsó járat, amivel még el tudom érni a legközelebbi vonatjáratot? Mérgelődtem volna? Látok rá esélyt. Azonban úgy hiszem, hogy a végeredmény ugyanaz maradt volna: belenyugszom, hogy valamelyik vonatjáratot mindenképp elérem, és előbb vagy utóbb hazajutok. Addig is legalább jutott időm arra, hogy a Memrise-zal fejlesszem az angol és spanyol nyelvtudásom.

Mi a tanulság? Egyrészt mindig induljunk el időben. De ez csak a gyakorlati része a dolgoknak. 🙂 Ami fontosabb, hogy ezek csupán kis bosszúságok, melyeknek nem szabad engedni, hogy a csodálatos mindennapokat befeketítsék. Ha már valami nem úgy alakul, ahogy tervezted, akkor az egy másik forgatókönyv számára ad lehetőséget a megvalósulásra. Olvass a várakozási idő alatt, elegyedj beszélgetésbe a többi várakozóval, gyönyörködj a naplementében (pont alkonyodott a mai ominózus esetnél), akármi. Amint teljesen leláncoljuk magunkat egy eshetőség mellé, a sors úgy fogja hozni, hogy az ne az általunk kívánt sorminta alapján alakuljon, és akkor jön a csalódás, a keserű epe, az önsajnálat, és minden negatív, amit fel lehetne sorolni.

Ám amiről semmiképp sem szabad megfeledkeznünk, hogy vegyük észre az apró lépéseket a fejlődésünk útján. A mai nap tanulsága számomra ez volt, hogy még az ilyen teljesen mindennapi élethelyzetekből is felismerhetőek ezek az apró mozzanatok, melyek ékes szószólói annak a pozitív változásnak, ami folyamatosan zajlik bennem egy ideje, és amiért teszek nap, mint nap. Amikor pedig már az új szokás vagy hozzáállás teljesen automatikusan felülírja a régi negatív reakciókat, az egy megnyugtató visszajelzés számunkra, hogy a helyes úton járunk a gyarapodás és a bőség irányába. Ha felismerjük ezeket a jeleket, akkor biztos nem tévedünk el az úton! 🙂

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s